Egy kis visszatekintés

De mi is az akvarell, mikor és vajon honnan indult?

A napokban elkezdtem kicsit kitekinteni, kicsit eltávolodni a saját kis papíromtól, és bizonyos fokig rendszerbe helyezni azt, amivel foglalkozom. Történetesen az akvarellt, mint ábrázolási, festészeti technikát próbáltam elhelyezni egy fejlődési folyamatban.

Földrészek, kultúrák, tájak, emberek, utak...

Arra jutottam megint csak, hogy egy, igaz, szent útvonal nincs. Emberek vannak különféle időben, tájban, kultúrában, élethelyzetben, és ezek egyedi, különleges metszéspontjaiban bukkan fel a művészet, az önkifejezés technikái, így az akvarell is.

Az ősembertől Kínán keresztül Turnerig

Az akvarellnek, ahogy a nevében a latin szó is jelzi, a vízhez van köze, a többi festészeti eljáráshoz képest viszont a higító "szeréről" kapta a nevét, nem pedig a kötőanyagáról (mint az olaj, vagy a tojástempera). Állítólag már az ősember is használt vízzel higított ásványi porokat, az okker színét pedig még ma is az agyag adja.

Ha az emberi létet, és benne a művészetet kissé leegyszerűsítve egy időegyenesen ábrázolnánk, az európai művészettörténetben talán a kora középkori kódexekig kellene visszatérni, hogy elcsípjük az akvarellt, ezután pedig a reneszánsz kori botanikai és tájkép vázlatokban bukkan fel ismét, mígnem végül William Turner festményeiben kristályosodik ki a technikai folyamat és a műfaji definíció.

De ne korlátozzuk le magunkat és ne maradjunk Európában, menjünk egészen az ősi Kínáig, majd Japánig.

Itt a festészet, a művészet összefonódott az írással, hiszen a kalligráfia egyfajta művészi írás, az írás pedig varázslatos dolog, amennyiben az emberi képzelet kifejeződése.

A kínai tájképfestészet nem csak egy pillanatnyi élmény megragadása, hanem egyfajta kontempláció, elmélkedés, kilépés a fizikai létből. A kínai festmény mesél, vezeti a szemet, bevonz a tájba. Többféle perspektívát használ, arra késztet, hogy képzeletben bejárjuk a tájat, "ami egy természetfölötti világ, ahol minden tiszta és szent", a festő pedig a varázslókkal van rokonságban, mert képes ábrázolni és élettel tölteni meg a képet.

Forrás: Jaques Gernet: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén (1250-1276)

Az európai reneszánszban az akvarell technika egyfajta előgyakorlat, vázlatolás volt a nagy táblaképekhez. Valószínűleg innen maradt meg az a felfogás, hogy bár légies, illanó, atmoszférikus a hangulata, de a festészet előszobájának, vagy a grafika kiterjesztésének tartották, nem pedig autonóm festői kifejezőeszköznek.

Szerintem akkor jutunk el ide, a kategorizáláshoz és bizonyos fokig a minősítéshez, ha a művészi folyamatból kiemeljük és eltávolítjuk az embert, pontosabban a személyt, az élő, gondolkodó, folyton változó lényt.

De lássunk most néhány visszatekintő példát

Az első képet a kínai tájképfestészet illusztrálásaként választottam, bár kissé ellentmondok ezzel önmagamnak, mert egy XX. századi kínai művész Wu Guanzhong alkotása.

A második kép Dürer botanikai akvarellje, a harmadik kép Turner híres képe, címe Velence: hajók az öbölben, a Canal Grande bejáratánál.

A folytatásban kortárs magyar akvarellisták munkáit mutatom be.

Addig is kellemes bóklászást a művészetben!